Ellenzéki látlelet: a gyűlölet tartja őket életben, hiányzik belőlük a hűség és a szeretet
„Nem harcolhatunk valami ellen. Annak semmi értelme. Valamiért kell harcolni.”
A tagállami kormányoknak és a nemzeti parlamenteknek meghatározó szerepe lenne az EU jogalkotási mechanizmusában. Mit is jelentene ez a gyakorlatban? Cikksorozatunk folyatása.
Pavelka Lívia írása
Az elmúlt két hónap EU-szerte a blokk jövőjéről szóló konferencia által gerjesztett hullámokról szólt. Különféle értelmezések láttak napvilágot, a legharsányabb kampány pedig az Európai Tanácsra jellemző konszenzusos döntéshozatal megszüntetésével kapcsolatban indult.
Június második felében a magyar pártok is előálltak javaslatukkal az Országgyűlésben. „Az Európai Unió jövőjével kapcsolatosan képviselendő magyar álláspontról” című iromány tizenkét pontja recept, amelyet az EU-nak érdemes kiváltania, ugyanis a Fidesz-KDNP irományának tizenkét pontja egyúttal tizenkét problémafelvetés is.
Cikksorozatunk első részében arról írtunk, hogy az EU-t meghatározó, „az európai népek közötti egyre szorosabb egység" víziója öncélúan értelmezve épp a kontinens békéjét szavatoló egységet fenyegeti. Cikksorozatunk második része az EU adósságfelvételével kapcsolatos problémákról szólt, a harmadik a nemzeti kisebbségek Európában játszott szerepéről, a negyedik rész az uniós hatásköri kérdések újragondolásáról számolt be. Az ötödik részben az európai integráció keresztény gyökereiről volt szó.
Cikksorozatunk következő része a tagállami kormányok és a nemzeti parlamentek jogalkotási feladatkörét járja körbe.
Míg az EU vezető politikusai az Európai Parlament kezébe adnának egyre nagyobb feladatkört, addig a magyar kormány javaslata, mint a legtöbb más esetben is, egy tagállami központú, kormányközi alapokon nyugvó álláspontot képvisel,
Az államok közötti együttműködés e fajtájáról, – a konföderációról – a 18. században Emmerich de Vattel a következőképp írt: a szuverén és független államok egyesíthetik magukat egyfajta konföderációban anélkül, hogy egyébként megszakadnának tökéletes államok lenni.
Amikor az EU jogalkotásáról beszélünk, azalatt általában az úgynevezett rendes jogalkotási mechanizmust értjük (más módjai is vannak a jogalkotásnak az EU-n belül, ennek részleteiről itt lehet tájékozódni). A mechanizmus főszabálya szerint a javaslattevő az Európai Bizottság, mely testület az Európa Unió Tanácsának és az Európai Parlamentnek adja be javaslatait, akik aztán hosszas folyamat mentén, módosításokkal tűzdelve fogadnak, vagy vetnek el végül javaslatokat.
A tagállami kormányok abból a szempontból vannak jelen a rendes jogalkotási mechanizmus folyamatában, hogy az EU Tanácsa, – melynek tagjai legfelső szinten a tagállamok adott szakpolitikáért felelő miniszterei – társjogalkotó az Európai Parlamenttel. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Bizottság által beterjesztett javaslat esetében módosításokkal élhet, végül pedig elfogadja, vagy adott esetben elutasíthatja a javaslatot.
Fontos azonban, hogy jogszabályi javaslatokat nem nyújthatnak be. A javaslatok tartalmában tehát ugyan beleszólhatnak a módosítások révén,
Ez változna meg akkor, ha a tagállami kormányok kezdeményezési jogkört kapnának.
A tagállami kormányokon túl a nemzeti parlamentek feladatkörét is ugyanezzel a kezdeményezési jogkörrel bővítené ki az Orbán-kormány. Amennyiben végigtekintünk a rendes jogalkotási mechanizmus szereplőin és annak feladatain, azt láthatjuk, hogy a nemzeti parlamentek szerepe igencsak csekély, sőt, szinte már elenyésző. Az Európai Unió honlapján a rendes jogalkotói mechanizmusról szóló összefoglaló a következőképp jelöli ki a nemzeti parlamentek szerepét:
Az eljárás akkor indul, amikor az Európai Bizottság jogalkotási javaslatot nyújt be a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek. Ezzel egyidejűleg a Bizottság megküldi a javaslatot a nemzeti parlamenteknek, valamint bizonyos esetekben a Régiók Bizottságának és a Gazdasági és Szociális Bizottságnak vizsgálatra.
Ennek során a nemzeti parlamentek elsősorban azt vizsgálják, hogy a jogalkotási tervezet nem megy-e szembe a szubszidiaritás elvével, és ennek megfelelően az eljárás neve a szubszidiaritás-ellenőrzési mechanizmus névre hallgat. Arról, hogy mit is jelent a szubszidiaritás elve, és hogyan jelenik az meg az EU-ban, a cikksorozat negyedik része számolt be.
Azzal, hogy a Bizottság az egyedüli kezdeményező a rendes jogalkotási mechanizmusban, többé-kevésbé meghatározza a készülő jogszabályok irányát, témáját, még akkor is, ha az Európai Parlament, és az EU Tanácsa módosításokkal élhet és visszaküldheti a javaslatokat, végső esetben pedig el is utasíthatja azokat. Mindez egy rendkívül hosszadalmas és bonyolult procedúra keretein belül történik.
A javaslattal alapvetően a politikai legitimitást és a népfelség elvét erősítené azzal a magyar kormány, hogy a nemzeti parlamentek és a tagállami kormányok is kezdeményezési joggal rendelkezzenek.
Azért, mert
Jelenleg azonban az Európai Bizottság az egyedüli ilyen szerv, melynek tagjait nem közvetlenül választják meg az állampolgárok, hanem a tagállamok jelölik, az Európai Parlament megszavazza, az Európai Tanács pedig minősített többséggel nevezi ki a leendő biztosokat.
Megjegyzendő: egy olyan hangulatban működő Európai Unióban azonban, ahol jelenleg a kormányközi elemek erősítése helyett éppen egy, a tagállamok beleszólását korlátok közé szorító intézkedéshullám van kibontakozóban, kezdve a vétójog eltörlésével a transznacionális listák felállításán át, aligha elképzelhető, hogy egy ilyen javaslatot módosításoktól mentesen, egy az egyben megfogadjon az Európai Unió; és ne utasítsa vissza azonnal, miután végigolvasták a programpontot.
Borítókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP